Keresés

Szerep vagy hivatás?

Tanárrá válni papírforma szerint nem lehetetlen, sőt. A tanári karok követelményrendszere nem túl erős, alacsony bejutási ponthatár, és keresett diploma lehetőség. Sokan ezért el is végzik, hogy diplomásként, de más pályán dolgozzanak. Viszont, ha mégsem sikerül, akkor ott a kényszerű „B-terv”, majd lesz valami a táblánál. Pedig ott sokkal több minden dől el, mint azt elsőre az ember gondolja.

A pedagógusra igen nehéz feladat hárul, mert képesnek kell lennie arra, hogy a tanuló figyelmét, érdeklődését felkeltse és úgy irányítsa, olyan példákat mutasson, S amellyel a diák nem elfordul, hanem érdeklődően bevonódik a feladatmegoldásokba. S mindezt úgy kell teljesíteni, hogy a tanuló nyugodtan tévedhessen.

A cél, hogy a diák egy-egy botlás alkalmával ne feladni akarja például egy matematikai probléma megoldását, hanem újragondolni a megoldáshoz vezető utat.

Az évszázadok alatt kialakult pedagógusszerepekben közös motívum, hogy határozottan célzatos viselkedés érvényesül a feladatkörből kifolyólag. A tanár népszerűsége vagy elutasítása azon múlik, hogy a tanítási órák keretein belül kezdeményezett és általa többé-kevésbé kontrollált interakciókban hogyan tud részt venni mind ő maga, mind pedig a tanulók. Viszont éppen e hivatás természetéből adódóan a pedagógus egész lényével, személyiségével részt vesz akarva vagy akaratlanul ezekben a helyzetekben. Ilyen módon a diákok felé példaszemélyként is megjelenik, vagy ahogy Mitrovics Gyula fogalmaz, a pedagógus “mintaember” (Forrás: Zrinszky László: Pedagógusszerepek és változásaik, ELTE-BTK, Budapest,1994.,). A pedagóguspálya egyike a legegyetemesebb hivatásoknak.

A kulturális fejlődés alapjai a tanítók, a mesterek, és a tudás átadásának gyökerei az ősidőkig elérnek.

Viszont a társadalmi fejlődés eredménye képpen a tudományterületek kiszélesedésével a tanári pálya egy új jelenséggel kellett, hogy szembenézzen, a pálya megosztottságával. Sokszor viccelnek, sokszor sajnos nem, a tanárok arról, hogy az ő tantárgyuk a legfontosabb. Ennek – és az e mögött lévő személyes sértettségnek – a legkülönfélébb módon adnak érvényességet. Olykor keményebb vizsgáztatási elvárások, néha más tárgyakat jobban kedvelő diákok nyilvános megszégyenítése, gúnyolása. Ebben a konfliktusban nem csak a munkaterületi differenciáltságból adódó mélyreható különbségekről van szó, hanem arról, hogy egy-egy szaktárgyon belül is az eltérő szociológiai jellemzőkkel bíró intézmények pedagógusai között hierarchikus konfliktusok alakulnak ki. És akkor nem érintettük a diákok felől érkező különbségtételt, hiszen egy rajzoláshoz tehetséges diák, aki eldöntötte célja a képzőművészet, minek bajlódjon Newton törvényeivel. S bár a felsőoktatásban a “Bologna” folyamat igyekszik ennek a megszüntetésére, sokszor hallunk arról, hogy ami az egyik egyetemen, főiskolán négyes, az egy másik helyen csak kettest ér és ez bizony nagyon is jelen van a kreditelszámoltatási eljárásokban is.


Kériné Sós Júlia vizsgálatai a tanári pálya sajátos rétegzettségére hívja fel a figyelmet (Kériné Sós Júlia: Tanárok élete és munkája, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.). Alapvetően három csoportra osztja a tanárokat.:

  1. Az első az általános iskolai tanító, akivel szemben az elvárás, hogy pedagógiailag érzékeny legyen, és színvonalas módszerekkel oktasson.

  2. A második az egyetemi oktató, akivel szemben nem csak azok az elvárások, hogy jó oktató és vizsgáztató legyen, hanem a tudományágának színvonalas képviselője is. Gondoljunk csak arra, hogy manapság már egy tudományos doktori fokozat nélkül nem lehet a felsőoktatásban tanítani.

  3. A harmadik, a középen elhelyezkedő középiskolai tanár. Ő a híd a kettő között és ilyen módon, az egyik legfontosabb szerepet betöltő személy.

A pedagógus pozíciójánál fogva több összetett csatornán keresztül közvetít értékeket. Egyrészt megjelenik egyéni és kollektív helyzetekben, mint “szülőpótló”, nevelő. Ő az idősebb, a tapasztaltabb, a bölcsebb, aki konfliktushelyzetekben tanácsot ad, és akihez fordulhatnak problémáikkal a diákok. Másrészt megjelenik, mint szakember, aki az adott tudományterületen többet tud, mint tanítványai, és ilyen módon tekintély és tisztelet övezi. Harmadrészt pedig, mint hivatalnok, aki az adminisztrációt végzi, dokumentálja a diákjai előremenetelét, felülbírálja tudásszintjüket, és statisztikákat készít.


Helga Lange-Garritsen egy másfajta szerkezeti bontást adott a pedagógusszerep strukturális konfliktusival foglalkozó munkájában (Forrás: Lange-Garritsen, H.: Strukturkonflikte des Lehrerberufs. Düsseldorf, 1972.). Szerinte öt szintre lehet bontani:

  1. A “pedagógiai szerep”, amely átfogja a tanár-tanuló viszonyt.

  2. A “kolléga szerep”, amely az intézményben oktató tanárok közötti viszonyokat határozza meg, és alakítja ki az iskolai atmoszférát, amely jelentősen hat a diákok komfortérzésére.

  3. A “hivatalnoki szerep”, melyben a pedagógusok, mint közalmazottak jelennek meg, akik adminisztrációs felelőséggel tartoznak, és függési viszonyban állnak a foglalkoztató intézményekkel

  4. A “szülők nevelőpartnere szerep”, amely a szülő-tanár közös céljait határozza meg, és megalapozza azt az együttműködést, amely kezdvezőbb és egyedibb lehetőséget kínál egy-egy diák kiteljesedésében, és szellemi fejlődésében.

  5. A “nyilvános szerep”, amely Lange-Garritsen szerint a demokratikus társadalomban magától értetődő.

A nevelő szerepében a pedagógus mindenek előtt értéközvetítő és személyiségfejlesztő feladatokat lát el, ha akarja, ha nem.

S ha akarja, ha nem, ebben a szerepben amennyire képes egy diák kompetenciáit fejleszteni, ugyan olyan mértékben tud kárt okozni, s bizonyos esetekben egy életre megnyomorítani tehetséges embereket. S ez a felelősség, vagy inkább hatalom, komoly hozzáállást kíván a katedrán is. Ennek módja pedig itthon a frontális oktatás módszerével valósul meg még mindig. Bár a rendszerváltás elmúlt közel 30 évében sokat változott és formálódott az oktatás, és a pedagógusszerep gyakorlásában ennek ellenére megmaradt ez a fajta szervezési mód. Ennek eredményeképpen a tanóra főszereplője a tanár, és a diákok versenyeznek a sikerért.


A rendszerváltásnak köszönhetően viszont itthon is megindult a tanári szerepek átalakulása, és előtérbe kerültek új, eddig többé-kevésbé mellőzött szerepfelfogások. Mihály Ottó és munkatársai már 1989-től hangsúlyozták, hogy “az értékek, magatartásminták különbözősége nem akadálya, hanem éppenséggel előfeltétele a sikeres szocializációnak” (Forrás: Mihály Ottó: Iskola és a pluralizmus, Budapest 1989.). Az alternatív iskolák megjelenésével a klasszikus pedagógusszerepek kisebb-nagyobb mértékű tagadása jelent meg. Az új értékek részben visszatértek a rousseau-i ősforráshoz. A gyermekekre, fiatalokra való odafigyelés középpontjában az “itt és most” került. A pedagógusra jellemző a belefeledkezés attitűdje, térben és időben együtt van a tanítványaival és ilyen módon nem pusztán a metodikai instrukciók végrehajtója, hanem folyamatos kreativitásra kényszerül. Egy ilyen pedagógiai szituációban a tanár megéli maximális szabadságát, s pont a sponteneitás miatt itt sokkal inkább előtérbe kerül a személyiség jelenléte és részvétele.


A matematikaoktatásra különösen igaz Merril Jackson “orvoslási” szerepeinek Joseph Adelson (Forrás: Adelson, J.: A tanár, mint modell. in: Pataki F. (szerk.): Pedagógiai szociálpszichológia. Bp. 1976.) által a tanárokra adaptál megkülönböztetése, amely három típusra osztja a pedagógusokat:

  1. A “sámán” nagy energiával rendelkező, kissé nárcisztikus, viszont munkájának igen elkötelezett oktató, aki a karizmatikus pedagógusszemélyiséget testesíti meg.

  2. A “lelkész” a közösség elhivatott képviselője, s a tudomány szolgálója.

  3. A “misztikus gyógyító” akinek középpontjában nem a tananyag, hanem a diák áll, ahogy Adelson megfogalmazza “Azért tudok rajtad segíteni, mert olyan vagy amilyen”.

A kialakuló újfajta szerepfelfogások érdekes módon nem abban rejtik veszélyeiket, hogy egy-egy adott módszer szakmaisága mennyiben eredményes, vagy eredménytelen, mert az esetek többségében a módszerek mind célravezetőek. Sokkal inkább az jelenti a problémát, hogy a hazai uralkodó pedagógiai rendhez nem igazodó, új irányokat és értékeket képviselő oktatók deviánsnak számítanak.


Ha olvastad ezt a cikket, akkor ez is érdekelhet:

51 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése